A szépség komplex fogalom

Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A színésznőt számtalan szerepben és a legkülönfélébb frizurákkal láthattuk már a színpadon és a filmvásznon egyaránt. Kíváncsiak voltunk, milyen módon sikerül azonosulnia az állandó változáshoz.

- A szépségápolás milyen fontosságú életében?

- Ez több részből tevődik össze. Nem csak azért fontos, mert nő vagyok, hiszen az egészséges és harmonikus megjelenés ma már egy férfinak ugyanúgy alapvető igénye lehet. A szépségápolás fontosságát anyámtól örököltem, aki nagyon odafigyelt arra, hogy mikor, hol és hogyan jelenik meg. Ő is színésznő volt, ezt láttam tőle, mikor pici voltam. Túl azon, hogy a magánéletben mi történik, így, hogy az ember színpadra lép, emberek elé áll, az megkövetel némi odafigyelést. Törődnöm kell a külsőmmel, a bőrömmel, a súlyommal, mindennel. És én ezt komolyan is veszem.

- Volt-e már olyan, hogy csúnya karaktert kellett megformálnia?

- Persze, sőt volt már olyan is, hogy férfit játszottam. De volt már olyan is, hogy egy összetört nőt, Amalfi hercegnőt kellett alakítanom, akinek kedvéért teljesen kopaszra vágattam a hajam. Az én megítélésem szerint a szépséget, azt nem szabad valamiféle idealizált „cicababás vonásokkal” azonosítani. A szépség az szerintem egy sokkal komplexebb dolog. Ha én egy csúnya nőt játszom, de az alakításomban egység van, akkor az attól még szép lehet. Nekem egyáltalán nem okoz gondot, ha nem a legcsodálatosabb frizurával, teljes sminkben állok a színpadra. Sőt, engem színészként az érdekel, hogy minél különösebb karaktert legyen módom a pályám során megfogalmazni.

- Melyik volt a legkülönlegesebb szerep?

- Erre nem tudnék válaszolni. Tudniillik az, hogy az ember melyik szerephez milyen nehezen jut közel, inkább az szokott nagyon maradandó élmény lenni. Nem is az, hogy a karakter mennyire különös, hanem hogy nekem mennyire sikerül közel kerülnöm a karakterhez. Ilyen tekintetben emlékezetes volt Goldoni: Mirandolina címszerepét játszani. Emlékszem, ahhoz a nőhöz nagyon nehezen találtam meg a kulcsokat. Pedig Mirandolina a darab szerint nem egy csúnya nő, még csak nem is gonosztevő, tehát semmi különös nincs vele. Ő egy átlagos nő, aki boldogulni akar. Nekem mégis hihetetlen sok problémát okozott megfejteni, hogy ez a nő miért bolondítja magába az összes férfit, aki megszáll a fogadójában, annak ellenére, hogy az első perctől kezdve tudja, hogy ahhoz a pincérfiúhoz fog hozzámenni, aki ott van mellette, és akiben mindig is megbízhat. Pedig nem egy könnyűvérű nő, egész egyszerűen jól akarja csinálni a dolgát, meg akar felelni, mint fogadósnő. Ezt olyan elementárisan teszi, hogy mindig mindenki beleszeret. Emlékszem, nekem nagyon nagy problémát okozott, hogy rájöjjek, mi volt a varázsa: talán Goldonihoz kellene visszanyúlni; megkérdezném tőle: miért látta így.

- Minden szerepet át kell érezni a felkészüléskor, hogy igazán hiteles lehessen a színpadon?

- Nekem nagyon hinnem kell mindazt, amit a figura csinál, amit játszom. Tehát hinnem kell, hogy oka van mindannak, amit csinálok. Akkor is, ha rosszat tesz, és ha jót. Egy jó színdarab az életet a teljességében akarja megmutatni: ez soha nem csak jó, vagy csak rossz, hanem mindig nagyon sokféle. Ezért az okokat mindig pontosan tudnom kell, és el kell fogadnom. De sohasem kritizálhatom a figurát.

- A kopaszság egy szerep miatt „született”, de mindennapjai része volt. Hogyan viselte?

- Azt kell, mondjam, nagyon jó volt. Például volt egy fotózás, ahol egy maszkmester megjelent egy csomó természeti népek testfestése könyvvel a hóna alatta, három órán keresztül dolgozott rajtam: az egész koponyámat csodálatosan kifestette, meg az arcomat is. Az valami mágikus volt. Akkor és ott megértettem, hogy annak idején a törzsek miért festették ki magukat, amikor harcolni indultak, áldozatot mutattak be, vagy amikor temettek. Olyan szépnek éreztem magam, mint kevésszer életemben… Mert annyira egy más síkon képzeltem el magamat. Nem is mostam le, hagytam, hogy lekopjon. Nagyon szerettem. Pedig hát ugye azt mondják, hogy egy nőnek ékessége a frizurája, és mégis azt éreztem, hogy ez tulajdonképpen nagyon szép. Mikor Afrikában jártam, rengeteg maszáj nőt láttam, akik kopaszok voltak: és gyönyörűek!

- A változás állandó: melyik a „valódi” Udvaros Dorottya frizura?

- Mindenféle színű hajam volt már. De semelyik sem állt hozzám igazán közel. Volt egy centis rózsaszín, meg tűzvörös is. Én ezeket is bírtam: ez egy játék. Színházi színész létemben pont az az érdekes, hogy megváltozhatom. Lehetek a kopasztól a fekete hosszú hajúig, a rózsaszíntől a Marilyn Monroe szőkéig mindenféle, ami nekem nagyon tetszik. A játékos énemet abszolút kielégíti. A filmszínészet sokszor más. A filmtörténetből Monica Vitti jut eszembe, – Visconti filmjeinek volt állandó szereplője –, akit mindig hasonló frizurával láttunk. Nagyjából mindig tudtuk, hogy mi az a kép, ami megjelenik majd a vásznon.

- Egy szerep kedvéért akár még ma is változtatna?

- Amennyiben egy jó szerepről van szó, akkor boldogan változtatok. Az a fontos, hogy a figura hiteles legyen. Ennek az ember örömmel rendel alá szinte bármit.

interjút készítette: Hansági Dorottya